Melankólia

Megállíthatatlanul haladok előre térben és időben. Egyre gyakrabban hagyom el a jelenet, és önként elindulok a morzsák keresésében, amelyek emberként meghatároznak.

1994.

Ebből az elválaszthatatlan kettősségből csak a háttérben egy tájmá alakított héjat ölelem át. Olyan jelen volt korábban, annyira vágyott mostára, és egyáltalán nem szükséges.

A magány a menedékem.